A Nagyvilág világirodalmi folyóirat ez év novemberi számát teljes egészében az észt irodalomnak szenteli. Jávorszky Béla, a szám összeállítója és fordítója, bevezető tanulmányában röviden összefoglalja a XX. század második felének észt irodalmát, kitérve a kis rokonnép történelmi sorsfordulóira. A magyar olvasó előtt sajnos még mindig kevéssé ismert az a történelmi trauma - az 1940 után bekövetkezett szovjet, német, majd újabb, ezúttal 1991-ig tartó szovjet megszállás -, amelynek következtében nem csupán Észtország lakosságának egynegyede tűnt el, hanem ugyanígy az észt értelmiség döntő hányada. Az írók nagy része nyugati emigrációba kényszerült, elhallgatott, vagy Szibériába deportálták, ahonnan kevesen tértek haza. Az összeállítás ezt a sok megpróbáltatást megélt irodalmat igyekszik néhány fontos példa segítségével bemutatni, a svédországi emigrációban elhunyt klasszikus prózaírótól, Karl Ristikivitől és a költő Kalju Lepiktől a Szibériába száműzött Jaan Krosson és Arvo Valtonon át az 1960-as években, illetve még később indult Paul-Eerik Rummóig, Andres Ehinig, Eeva Parkig és az új generációs, groteszk humorú Andres Kivirähkig. Novelláikból, verseikből, esszéikből és emlékirataikból bontakozik ki az olvasó előtt a hányatott sorsú, de mára csodálatosan megújult Észtország, ez "az istentalp méretű föld".